Nico D' Angelico

Nico D' Angelico
"Mennyivel könnyebb meghalni a szeretett Nőért, mint élni érte!" Nico D' Angelico

2016. október 9., vasárnap

Ismeretlen ismerős arcok

Mondják, hogy ez a közösségi felület mennyire jó. Megtalálhatom rajta azokat, akiket rég nem láttam, akik rég eltűntek az életemből. Na, legyen! Egy próbát megér.
Beütöm a nevet a keresőbe, és várom, hogy felugrik egy kép, ami ott, mélyen, bennem él. Egy régi haver, barát, barátnő, mert milyen jó lenne újra látni őket. Emlékek jönnek elő, fiatal lányokról, és fiúkról, akik akkor, régen minden napot együtt töltöttek. Bulikról, szerelmekről, nyarakról, és egész éjjel tartó beszélgetésekről. Amikor még meg akartuk váltani a világot. Amikor még azt hittük, miénk a jövő. Amikor még nevettünk mindenen. De jó is volt!
Azután megjelenik egy kép. Egy negyvenen túli arc néz rám, kicsit karikás szemekkel, kopasz fejtetővel, öltönyben feszítve. Zakója alól kikandikál piros inge, nyakában lila nyakkendő, orrán vékony keretes szemüveggel.
Valami nem stimmel! Itt valami tévedés van!
Hol van a kócos, gubancos, zsírosan összetapadó, vállig érő haj? A nyelvnyújtogatós fekete póló? A fehérre kopott, szakadtra mosott farmer? A vászontáska, jelvényekkel?
Ez nem lehet ő! Hiszen soha sem tudta elviselni az öltönyt. Ezért is maradt le az érettségi tablóról. Mert a tanárok kibuktak rá, és nem engedték. Én próbáltam kölcsön adni neki, amíg elkészül a fotó, de ő inkább lemaradt, csak öltönyt ne... most meg, ott a képen... ráadásul XXXL méretben!? Ez biztos hogy nem ő, csak a nevük azonos!
Egy lány ugrik be. Csinos, kerek pofival, fekete hajjal, és mindig mosolyogva. Na lássuk! Beütöm a keresőbe a nevet, és nézem a találatokat. Van bőven. Próbálom találgatni, melyikük lehet, de így huszonöt év távlatából nem megy könnyen. Azután feltűnik egy arc. A név ugyan nem stimmel, de semmi baj, gondolom férjhez ment időközben. A szemei, azok a régiek. Ugyanúgy csillognak, mint akkor. Karcsú, nyúlánk alakját csak egy bikini takarja, a fején egy szalmakalap, a háttérben a tenger. És mosolyog.
Ez valami divatfotó? Vagy egy nyaraláson készült kép? Olyan, mintha semmit sem változott volna. Mintha még most is, az a tizenéves lány lenne.
Az nem lehet! Nincs az a plasztikai sebész, aki képes arra, amit a képen látok. Megpróbálok tallózni a fotók között. Javarészt ugyanolyanok, mint a profilkép, de van egy album, ami...
Ezt nem kellett volna...
Fekete keretben egy női arc, ami kísértetiesen hasonlít a szalmakalapos lányra, és arra a lányra, akire én emlékszem.
Az album címe: ANYA
Nem nyitom meg a képeket. Nem akarom tudni, miért fekete keret, inkább hagyom a fenébe az egészet.
Ez sem jött be!
Azután eszembe jut egy másik srác. Vele még a lányokon is osztoztunk, ha úgy alakult. Ő csak nem változott meg?
A kép, amit az oldal elém rak, egy katona képe. Ha minden igaz, egy százados? Vagy főhadnagy? Fene emlékszik már ezekre a csillagokra. Terepszín ruhában készült a fotó, de hogy hol, azt nem tudom. Nincs megjelölve a hely.
Na, ez már biztatóbb! Mindig is szeretett volna a seregben szolgálni, katonásdit játszani. Igaz, a balkáni háborúk miatt, mostanában nem annyira játék ez a katonadolog, mit mondjuk kölyökkorunkban volt.
Ráírjak?
Végül is? Mit veszíthetek.
Megnyitom a chat ablakot, és azon töröm a fejem, hogy is kezdjem. „Helló”, vagy esetleg „Hogy vagy?”
Akkoriban, ha találkoztunk, mindig volt mondanivalónk egymásnak. Ha más nem is, a lányok mindig kifogyhatatlan témát szolgáltattak. Azóta viszont eltelt jó pár év. Egyáltalán, emlékszik még rá, ki vagyok? Vagy ki voltam? Ha a tükörbe nézek, egy középkorú fazon néz vissza rám, és bár nem érzem, én is öregedtem. Lehet, meg sem ismer.
Egy darabig még nézegetem a közösségi oldalt, keresgélem a régi haverokat, barátokat. Ismeretlenül ismerős arcok, akiket valaha ismertem, akikről valamikor mindent tudtam, de most már azt sem tudom, kik ők.
Nem ér semmit ez az egész! Inkább bezárom, és hagyom a fenébe.
Mertén nem ezeket a nőket, és férfiakat keresem, hanem azokat a fiúkat, és lányokat, akik akkoriban kitöltötték az időm nagy részét. Nem a családanyát, a vállalkozót, a katonát, hanem azokat, akik akkor voltak! Én azt az időt keresem, amit együtt töltöttünk, és azt nem találom meg hiába nézegetem a fészbúkot. Ott egy percet sem találok belőle.